stevejobs

Emlékek Steve-ről – 2. rész

#HÍREK
2014. 05. 14.

Don Melton saját blogján írta meg emlékeit Steve Jobs-ról. A bejegyzés fordítását hetente új részletekben közöljük.

A sorozat eddig megjelent részei: 


2. rész

Lelövöm a poént: nem rúgtak ki.

A Safari projekt kilencedik-tizedik hónapjában Scott Forstall úgy vélte, itt az ideje elkezdeni felkészülnünk rá, hogy bemutassuk Steve-nek a funkciókat, a felhasználói felületet, és a különböző részek működését. Ez nagyjából 2002. késő tavaszán lehetett.

Addigra a Safari egy hús-vér alkalmazás lett, amivel ténylegesen böngészni lehetett a webet. De akkor még nem Safarinak hívtuk. A megkeresztelés pillanata csak az év végén, decemberben jött el.

Scott röviden elmondta, hogy mire számítsak, és úgy alapjában véve, hogyan viselkedjek az első meetingen és az azt követő értekezleteken Steve-vel. És az világos volt, hogy nem lesz második meetingem Steve-vel, ha az elsőt elbaszom.

Így hát nagyon figyelmesen hallgattam Scottot, és megfogadtam első rangú tanácsait. Visszatekintve, magától értetődőnek kellett volna lenniük. Legalábbis az alapvető irányelveknek. De volt néhány apróság, amire biztosan nem gondoltam volna akkoriban.

Az egyértelműség kedvéért: Steve nem volt sem egy kiszámíthatatlan emberevő szörnyeteg, sem egy rajzfilmbe illő zsarnok. Egyszerűen csak nagyon-nagyon elfoglalt. Nem volt ideje igenemberekre, sem azokra, akik könnyen berezeltek, vagy nem tudták, mi a francot csinálnak vagy beszélnek.

Ebben a tekintetben nem különbözött a többi vezetőtől, legalábbis azoktól, akik jó érzékkel rendelkeztek.

Steve kíválóságot várt el, és éppen emiatt kapta is meg oly gyakran.

Tudta, ha valami jó volt, de ha valami nem volt az, nem mindig mondta meg, mit akart. És egyértelmű volt, ha valami nem tetszett neki. Egyesek ezt a viselkedést tévedésből túlságosan kritikusnak fogták fel, de ez az egyenesség valójában időt spórolt, még akkor is, ha alkalmanként kellemetlen volt.

Steve-vel a tervezés iteratív folyamat volt. Ez azt jelentette, hogy akár több alkalom is kellett hozzá, hogy egy ciklus végig menjen. Így a türelem több volt egyszerű erénynél.

Ha Steve kérdést tett fel? Nem beszéltél félre, és bármit is tettél, nem találtál ki valami választ rá. Ha nem tudtad, egyszerűen megmondtad, hogy nem tudod. De akkor azt is megmondtad neki, hogy mikorra lesz válaszod. De ez is csak amolyan jótanács volt mindenkinek, akinek komoly tervei voltak a cégnél.

Amikor demóztál valamit Steve-nek, higgadtnak kellett maradnod. Ha Steve azt mondta, állj meg, kurvára megálltál. Elengedtél mindent és vártál. És nem rángattad a kurzort, amíg a képernyőre meredt. Az a biztos halál lett volna.

Ha ő maga akarta vezérelni a bemutató gépet, Isten engedelmével, átadtad neki az irányítást.

És ha lefagyott a programod, nem kerestél kifogásokat. Csak baromira meggyőződtél róla, hogy az a konkrét helyzet soha többé nem fordul elő. Soha.

Mindenesetre a másik dolog, amire figyelmeztetett Scott, hogy Steve esetleg letesztel majd. Úgy értve, hogy talán kicsit meghajt, hogy lássa mitévő leszek. Valahogy úgy, mint amikor baseballban a labdadobó magasat és gyorsat hajít, hogy az ütőjátékost így késztesse hátrálására. Szórakozásként.

***

Nem is igazán emlékszem az első találkozásra Steve-vel. Bocs, srácok. Biztosan semmi köze az idegességhez. De volt második alkalom, szóval olyan nagyon csak nem szúrhattam el. Kétség kívül azért, mert olyan nagyon sok dolog igazából nem is történt.

A következő meetingek valamelyikén, talán éppen a másodikon, Steve valóban megizzasztott egy közvetlen, szemtől-szembe kérdéssel. Tulajdonképpen, azt hiszem ez volt az első dolog, amit tőlem kérdezett.

A még kiadatlan Safari könyvjelzős felhasználói felületét néztük át. Akkor még az összes könyvjelzőt egyetlen különálló mellékablak tárolta. Otthonos volt, ugyanakkor könnyen kivitelezhető.

És Steve-nek nem tetszett. Valószínűleg azért, mert nem akarta az ablakok közötti váltással járó komplikációt. Körbenéztünk, hogy a többi Mac-es böngésző hogyan csinálta. Azok sem tetszettek neki.

Úgyhogy egyenesen hozzám fordult, előre hajolt a maga lézerhez hasonló tekintetével, és azt kérdezte: „Te mit tennél?”

Tekintve, hogy amit éppen bemutattam volt az, amit én csináltam, vagyis tulajdonképpen a mérnökeim csináltak, bajban voltam. A világon minden elmosódottnak tűnt Steve arca körül, és egy pillanatig nem tudtam gondolkodni. De nem pánikoltam. És nem tojtam be.

Kis szünet után azt feleltem: „Nekem tulajdonképpen tetszik, amit a Windows-os Internet Explorer csinál, hogy a könyvjelzők ugyanabban az ablakban vannak, mint a megnyitott oldal. Csak az nem tetszik, hogy az oldalsó sávba teszi őket. Kell, hogy legyen az odalsávnál egy jobb megoldás, csak még nem tudom, hogy mi az.”

És ahelyett, hogy felhúzta volna magát a béna válaszomon, Steve azt mondta: „Mutasd meg, az hogy néz ki!”

Ezzel persze megint megizzasztott, mert egy gép sem volt kéznél, amin Windows futott volna. Ez talán nem is meglepő. De ezt a labdát is elhárítottam azzal, hogy találtam képeket róla az interneten, magával a Safari-val. Pontot szereztem!

Ezzel bekerültem az első osztályú játékosok közé.

Egy óriási előnye annak, hogy Steve-vel dolgoztam az, hogy már nem igen van senki, aki zavarba tudna hozni. Ez a bónusz.