Steve Jobs

Emlékek Steve-ről – 5., befejező rész

#HÍREK
2014. 06. 05.

Don Melton saját blogján írta meg emlékeit Steve Jobs-ról. A bejegyzés fordítását hetente új részletekben közöljük.

A sorozat eddig megjelent részei: 


5., befejező rész

Az Apple-nél töltött későbbi éveim során azt hiszem, ritkábban találkoztam Steve-vel, mint a Safari fejlesztésének korai szakaszában. Ez részben a körülmények miatt volt, részben én akartam így.

Egyre kevesebb új alkalmazást kellett vele ellenőriztetni, és amikor kellett is, igyekeztem magam helyett a csapatom egyik tagjával demóztatni. Így a meetingek szűkebb körben zajlottak, és mások is megtapasztalhatták, milyen Steve-vel dolgozni. Nem akartam minden megtiszteltetést magamnak megtartani. Sem a kudarcokat.

Egyszer volt egy szokatlanul hosszú szünet, amikor nem volt Steve-vel meetingem. Ami azt illeti, ezalatt az idő alatt mintha nem is láttam volna sem az étkezdében, sem a kampuszon menet közben.

Aztán behívtak egy értekezletre Steve-vel.

Megrázó élmény volt belépni a tárgyalóba. Steve sovány volt és erőtlen, nem volt jó színben, mintha valaki öregapja lett volna.

A viselkedése is épp oly nyugtalanító volt.

Mindannyian tudtuk, hogy Steve beteg. Korábban elmondta, hogy rákos. De addig a pillanatig nem fogtam fel, mennyire megviselte.

Felismerve, mennyire lesújtott a látvány, Darin Adler irodájába mentem a sajátom helyett. Beszélnem kellett valakivel a dologról. Egy menedzsernek sosem szabad az ilyesmit egy beosztottjával megosztani. De évek óta ismertem Darint, és bíztam benne, hogy nem fog kiborulni.

És nem is borult ki. De végső soron egyikőnk sem tudott nagyon mit tenni, azon kívül, hogy a legjobbakat reméltük, és felkészültünk a legrosszabbra. És visszamentünk dolgozni.

Így valójában fellélegeztem, amikor hónapokkal később hallottam, hogy Steve-nek májátültetése lesz. Ez a dolog sokakat megrémisztett, de én reménytelinek éreztem.

Amikor visszajött a műtét után még mindig nem volt a régi, de sokkal jobban nézett ki, mint legutóbb. Annyival jobban, hogy sokan úgy gondoltuk, talán még hosszú ideig velünk marad.

***

Mikor utoljára találkoztam Steve-vel, a Safariról beszéltünk.

2011. nyár elején volt, mielőtt lemondott. Steve január eleje óta ismét betegszabadságon volt. Miközben megint soványodott és gyengült, még bejárt az irodába, hogy azt csinálja, amit imádott.

Az egyik meetingen, ahol a Safari egyik új funkcióját vitattuk meg, előjött a Windows-os verzió kérdése. Steve tudni akarta, mit tehetnénk, hogy jobbá és versenyképesebbé tegyük.

Ekkora már egészen nyugodt voltam Steve mellett. Olyannyira nyugodt, hogy úgy döntöttem, lesz, ami lesz, egyszerűen megmondom a véleményem.

Azon túl, hogy több embert kellett volna a szükséges Windows komponensek kidolgozására ráállítani, mondtam neki, hogy ez nem a fejlesztésen múlik: leginkább reklámra volt szükségem. És hogy a Safari nem tudja felvenni a versenyt a Chrome-mal, miközben a Google a főoldalukra kiteszi a letöltés gombot és rengeteget költ televíziós, nyomtatott és internetes megjelenésekre.

Scott Forstall, aki szintén a teremben volt, megerősített. Egy újabb oka annak, hogy Scott remek főnök volt.

Darin Adlernek, aki jelenleg a Safari és a WebKit fejlesztését vezeti helyettem, volt annyi esze, hogy hozzá tegye: a promóciós szükségletek nem csak a Windows-os Safarit érintették, a Mac-es verziónak is jót tett volna.

Mindahányan összekuporodva a kis tárgyalóban, néhányan széken ültünk. Én Steve-vel pont szemben, alig néhány lábra tőle ültem.

Úgy tűnt, egy ideig elgondolkodott a kérdésen és a javaslatunkon. Valóban megfontolta a dolgot. És ez szívmelengető volt. Elvégre, Steve híres volt arról, hogy gyakran meggondolja magát.

De végül nemet mondott.

Bár egyáltalán nem volt kemény, nem indokolta meg a döntését. Akkoriban már az iOS-re, iPhone-okra és iPadekre összpontosítottunk, és gondolom emiatt döntött így. Azt hiszem akkoriban még a Mac-eket vagy az OS X-et sem reklámoztuk a TV-ben.

Nem voltam elragadtatva, de megértettem.

És amikor időt szentel az ötletedre egy olyan zseni, mint Steve, na az egy jó nap.

***

Néhány hónappal később otthon feküdtem influenzásan, és nem teljesen voltam magamnál a gyógyszerek miatt, és egyáltalán nem hallottam a híreket.

Nem mintha nem számítottunk volna rá mindannyian, de meglepődtem, amikor Scott felhívott, hogy elmondja, Steve meghalt. Ezt a gesztust mindig nagyra becsültem, mert tudom, milyen nehéz lehetett akkor beszélni.

És jobbnak tűnt így, hogy Steve otthon, a családja környezetében távozott. Mert egy jó embernek így kell elmennie.

Miután felhívtam a kollégáimat, hogy tudjanak róla, és meggyőződtem róla, hogy rendben vannak, megmondtam nekik, hogy engedjenek haza mindenkit a csapatukból, ha úgy látják jónak. A legtöbben ennek ellenére maradtak, mert nem akartak egyedül maradni.

Aztán visszafeküdtem, magamban, és önző módon arra gondoltam, mennyire szerencsés voltam, hogy ismerhettem ezt az embert, még akkor is, ha csak egy rövid ideig.