imagazin arrow2-left arrow2-right arrow2-top arrow-up arrow-down arrow-left arrow-right cart close dossiers education fb instagram menu notification oander rss rss-footer search service shuffle speech-bubble star store stores tests twitter youtube

Milyen lesz a MacBook Pro 5 év múlva?

Az iMagazin koncepciója a Ti elképzeléseitek alapján!

Hallani a nem létezőt


A jobb minőségű fejhallgatók specifikációinak nézegetésekor gyakran belefuthatunk egy látszólagos ellentmondásba: az eszköz frekvenciaátvitele nagyobb, mint az emberi hallástartomány. Vajon csak parasztvakításról van szó, vagy van benne értelem?

Amikor az ember fejhallgató vásárláson töri a fejét, sokszor nehéz helyzetben találhatja magát. Ott van az a rengeteg specifikáció, decibelek, herzek, ohmok és társaik, és semmi fogódzkodója nincs hozzá, melyiket válassza, mi mit jelent. Aztán, amikor hazamegy és elkezd utána nézni a dolgoknak, elég sok furcsasággal találkozhat. Ezek közül is talán a legnagyobb megdöbbenést a frekvenciaátvitel tanulmányozása okozhatja.

Az AirPods vonatkozó ábrája.

Az emberi hallástartomány ugyebár körülbelül 20 Hz-től 20 kHz-ig terjed. Ezt pedig már a közepes jó minőségű fejhallgatók is meg szokták haladni, hát még az igazán prémium kategória. Ott van például a világ legjobb fejhallgatója, a Seinnheiser Orpheus, a HE 1 8 Hz-től több mint 100 kHz-ig terjedő átviteli képessége. Ez már nemhogy az ember, de még a legélesebb hallású állatok határait is feszegeti. Simán játszhatnánk rajta például zenét rágcsálóknak (1–100kHz), de még a denevérek (1–150 kHz) sem sírnák el magukat a rossz hangminőségtől, igaz a magasakat kicsit hiányolnák.

Most akkor tényleg csak azért fizessek ki majdnem 16 millió forintot, hogy a denevérem jól érezze magát? Nyilván nem, és szerencsére a jobbfajta frekvenciatartományért sem kell feltétlen vagyonokat fizetni. Ettől még jogos a kérdés: mégis minek fizessek többet valamiért, amit aztán nem is fogok hallani?

A válasz nagyon röviden annyi, hogy de, hallod te azt. Csak nem úgy. Az emberi agy ugyanis képes pár trükkre, amivel olyan dolgokat is meg tudsz hallani, amik egyébként kívül esnek a hallástartományodon. Mutatom gyakorlatban. Szintetizáltam három hangot: egy 75, egy 150 és egy 225 Hertzeset. A 75 Hz lesz az alaphang, a másik kettő (amelyek egész számú többszörösei ennek) pedig a felhangok.

Az alaphang a beszéd szempontjából is kiemelt szerepet kap, ez “mondja meg”, milyen mélynek halljuk valaki hangját. Éppen ezért, biológiailag úgy vagyunk beállítva, hogy ezt az információt, azaz, hogy egy összetett hangnak melyik a legmélyebb frekvenciaösszetevője, feltétlen meg akarjuk szerezni. Az alaphang és a felhangok kéz a kézben járnak, és a felhangok minden esetben az alaphang egész számú többszörösei. Éppen ezért, ha magát az alaphangot nem, csak a felhangjait halljuk, akkor az agyunk ki tudja következtetni, mi a felhangok legnagyobb közös osztója, azaz az alaphang. Még akkor is, ha az egyáltalán nincs jelen az összetett hangban.

Ha tehát a most előállított 150 és 225 Hertzes hangokat együtt játszom le, akkor érzetileg meg fog jelenni a nem létező 75 Hz-es alaphang is. Ugyanezt a trükköt alkalmazzák például az orgonisták is. Bizonyos mélyek lejátszásához akkora síp kéne, ami be sem fér a templomba. Mit van mit tenni, helyette inkább a egyszerre nyomják le a követő felharmonikusokat, a többit már az agyunk elintézi. De hallgassátok meg ti is (jó minőségú fejhallgató ajánlott, különben lehet, hogy nem hallotok majd semmit).

Akik végighallgatták, biztosan észrevették a végén a gyorsabb váltakozású részeket. Ezekben először a 75 Hz-es hang tisztán, majd a 600 Hz-ig terjedő felhangjaival együtt szólalt meg. Érezhető, hogy felhangokkal együtt “komplexebb” hangélményt kapunk. Ennek oka, hogy a felhangok felelősek a hangszínezetért, míg az alaphang a hangmagasságért. Ez a való életben is így van. Amikor egy gitárhúrt megpengetünk, akkor sosem egyetlen tiszta, szinuszos hang szólal meg, mindig ott vannak a felhangok is. Ezek jóformán a végtelenig mennek fel, viszont az intenzitásuk (amplitúdó) folyamatosan csökken, így a legmeghatározóbbak azok, amelyek közelebb állnak az alaphanghoz.

Minél nagyobb egy fejhallgató frekvenciaátviteli képessége, annál több ilyen felhangot tud megszólaltatni, annál komplexebb lesz az élmény, és nem mellesleg annál jobban közelít a valósághoz. Az tehát, hogy a hallástartományunknál szélesebb egy fejhallgató frekvenciaátvitele, egyáltalán nem olyan butaság, hiszen a zenehallgatásban legalább annyira részt vesz az agyuk mint a fülünk. Amit pedig nem tud az utóbbi, azt kipótoljuk fejben.

Persze ehhez az is kell, hogy megfelelő alapanyagot hallgassunk. Ha olyan veszteséges tömörítési eljárással kódolták a számot, amit hallgatunk, amely a hallástartományon kívül eső részeket egyszerűen kukázza, akkor nincs az a fejhallgató vagy agy, ami pótolja a hiányt. Ezért dukál a jó minőségű fejhallgató mellé jó minőségű fájlformátum is.

Ezzel el is érkeztünk az audiofilia jelensége utáni nyomozásunk befejező darabjához. Ha esetleg nem olvastad volna a korábbi darabokat, most megteheted:

0% THM 20 hónapra

Ezt már olvastad?

A Sirinek ez is az egyik baja, hogy mindenki a célközönség. Valószínűleg hatékonyabb lenne, ha először jól működő modulokat hoznának létre egy-egy funkcióra szabva.

Miért nem ismeri anyanyelvünket az Apple virtuális asszisztense? - Klikk ide!