imagazin arrow2-left arrow2-right arrow2-top arrow-up arrow-down arrow-left arrow-right cart close dossiers education fb instagram menu notification oander rss rss-footer search service shuffle speech-bubble star store stores tests twitter youtube

Milyen lesz a MacBook Pro 5 év múlva?

Az iMagazin koncepciója a Ti elképzeléseitek alapján!

Kezdenek kicsit túl parák lenni a robotok


Lehet, hogy csak én néztem túl sok sci-fit, de most, hogy szinte egy napon botlottam bele a Boston Dynamics és a Google legújabb fejlesztéseibe, egy pillanatra elkapott a Skynet-fóbia. Új megoldandó morális problémák a láthatáron!

Én vagyok én, te vagy te. Ki a robot, én vagy te?

Nem tudom, hogy az volt-e az első alkalom, hogy a szélesebb közönséget mozgató popkultúrába is beszivárgott a kérdés, de a Szárnyas fejvadász (Blade Runner) 1982-es bemutatása óta már egész biztosan terítéken van a probléma mindenki fejében:

Mi a robot, ki az ember? Hol vannak a határok, mi különbözteti meg a kettőt egymástól?

Akkoriban ezek tényleg szinte teljesen a földtől elrugaszkodott, inkább filozófiai jellegű kérdések voltak. De tényleg, még az első Macintosh sem látott napvilágot, pedig az így nézett ki:

Hát, nem egészen olyan, amitől hirtelen a világ pusztulásán kezdünk el aggódni, és az ember – gép határvonal is elég pontosan meghúzható. Na ja. Csak azóta eltelt bő 35 év, és épp ott tartunk, hogy a Google legfrissebb mesterséges intelligenciája csont nélkül átvágja a hús-vér embert is telefonon keresztül:

A fent hallható felvételt az idei Google I/O-n mutatta be a vállalat alig egy hete. Ami a súlyos az egészben, hogy a beszélgetésben semmi megrendezett nem volt (állítólag): egy teljesen valóságos hajszalon, teljesen valóságos alkalmazottja vette fel a telefont, aki végig azzal a meggyőződéssel beszélt a mesterséges intelligenciával, hogy az egy átlagos asszisztens, aki időpontot foglal a főnökének.

Ez még csak hagyján. Mondhatjuk magunknak, hogy „jó, jó, de ez a beszélgetés elég sablonos mederben zajlott, relatív jól predikálható kérdésekkel és válaszokkal“. Igen, ám de a durva, hogy a Google asszisztense még az értetlenkedésen is át tudja verekedni magát. Másik, a konferencián elhangzó felvétel esetében a Duplex egy étterembe próbált asztalt foglalni. A hívást fogadó alkalmazott feltehetően elég fáradt lehetett, mert elég lassan kezdett körvonalazódni számára, hogy mit akar a digitális vendég.

Mint hallható, a Duplex nemcsak, hogy kezelni tudta a helyzetet, de még olyan összetett problémát is meg tudott érteni, hogy az asztalfoglalás csak 5 fő fölött lehetséges, érdeklődött a várakozási időről, végül pedig a kezdeményezésére zárult a beszélgetés, ami már nemcsak annak a kifejeződése, hogy képes elboldogulni egy dialógussal, hanem hogy abban társalgás-irányító szerepet is be tud tölteni. Ez pedig hatalmas előrelépés!

Lassan tehát tényleg a mindennapokba aktualizálódó probléma lesz az ember–gép elválaszthatatlanság.

A Voight-Kampff Teszt

Az említett Ridley Scott-féle Szárnyas fejvadász ugyebár azzal a híres-neves jelenettel indít, amikor az egyik fejvadász épp Voight-Kampff tesztet végez egy – mint később kiderült – replikánson (azaz androidon). Az alapvetően pszichológiai jellegű teszt célja, hogy megkülönböztesse egymástól az embert és a robotot, mivel utóbbiak annyira fejlett szintre jutottak, hogy hagyományos emberi módszerekkel ez már nem lehetséges.

A valóságban persze nem létezik a Voight-Kampff teszt, az egész a film alapjául szolgáló Do Androids Dream of Electric Sheep? című regény szerzőjének, a híres sci-fi író Philip K. Dick fantáziájából pattant ki. (A fiktív tesztnek egyébként van pszichológiai alapja. Létezik ugyanis egy sztenderdizált, emocionális reakciók mérésére szolgáló képadatbázis, az úgynevezett International Affective Picture System, amelyben többek közt különböző felkavaró képek is szerepelnek. Ezekre a képekre minden ember, még az agykárosodáson átesettek is érzelmi reakciót adnak. A robotok értelemszerűen erre nem lennének képesek – feltéve, hogy nekik nem lehetnek valós érzelmeik.)

Noha tehát a Voight-Kampff teszt nem létezik a valóságban, a Turing-teszt annál inkább. Utóbbit még Alan Turing brit matematikus, a modern számítógéptudomány atyja találta ki. A teszt a mesterséges intelligenciák „mérésére“ szolgál. Egy MI akkor megy át a Turing-teszten, ha egy beszélgetés során sikeresen el tudja hitetni az emberrel, hogy ő is ember, nem pedig szoftver.

Mondanom sem kell, számtalanszor próbálkoztak már a teszt teljesítésével, de ezidáig mindig sikertelenül. Maga Turing egyébként úgy kalkulált, hogy körülbelül 2000-re már rendelkezni fogunk olyan technológiával, amit egy átlagos ember csak 70%-os valószínűséggel tud majd megkülönböztetni az embertől.

2014-ben egy Eugene Goostman nevű chatprogram képes volt 33%-os aránnyal elhitetni magáról, hogy ember. A média fel is kapta a hír, mondván, hogy megvan az első program, ami átment a Turing teszten, de ez így ebben a formában nem teljesen igaz. A szoftverről előzetesen azt állították a teszt során a résztvevőknek, hogy egy 13 éves ukrán kisfiúval beszélgetnek, amivel azért elég sok hibát tudtak a szőnyeg alá rejteni.

Most viszont itt vagyunk 2018-ban, és múlt héten a fülünk hallatára hitette el egy MI nem is egy, hanem rögtön két emberrel, hogy ő is a Homo sapiens fajhoz tartozik. Na most akkor mi van? Tényleg megvan az első program, ami átment a Turing-teszten?

Hát, „hivatalosan“ nem. A kísérlet menete eredetileg valahogy így kell kinézzen a Wikipédia szerint:

A teszt abból áll, hogy a bíráló billentyűzet és monitor közvetítésével kérdéseket tesz fel a két tesztalanynak, akiket így se nem láthat, se nem hallhat. A két alany egyike valóban ember, míg a másik egy gép – és mindketten megpróbálják meggyőzni a kérdezőt arról, hogy ők gondolkodó emberek. Ha a kérdező öt perces faggatás után sem tudja egyértelműen megállapítani, hogy a két alany közül melyik a gép, akkor a gép sikerrel teljesítette a tesztet.

Látható tehát, hogy Turing akkoriban alapból még csak a billentyűzetes chatbeszélgetésre gondolt, de még ha ezen túl is lendülünk, akkor is ott van az öt perces időhatár, illetve a kontrollként szolgáló másik ember, ami miatt nem mondhatjuk, hogy a Duplex átment a teszten.

Ettől függetlenül a tények nem változtak és a Duplex érdemei nem csökkentek. Nem tartom kizártnak, hogy a szoftver hasonló beszélgetést akár 5 percnél tovább is fent tud tartani már most, mégha a direkt teszt jellegű kérdéseken valószínűleg hamar ki is bukna. Nem a teszt a lényeg, hanem a valós élet, márpedig a Duplex itt látványosan elboldogult. És ez rögtön fel is vet egy sor etikai és jogi aggályt…

Robo coming out

Kezdve azzal, hogy vajon joga van-e az embereknek tudni, ha egy robottal beszélnek. Nem tudom, mit gondolt a felvételen szereplő fodrász csaj, amikor megtudta, hogy ki volt a hívó fél, de engem azért elkapott volna valami WTF-kal vegyes erősen bizarr hangulat. Persze jobban belegondolva, nehéz megmondani, hogy miért, hiszen csak időpontot foglalt egy gép, ami pont úgy beszélt mint egy ember – végső soron mi a különbség?

Van ugye az a híres uncanny valley elmélet, miszerint a robotok, amíg nem annyira hasonlítanak az emberre lehetnek cukik, aranyosak, vagányak, de félelmetesek nem annyira. Amikor viszont már-már SZINTE olyanok, mint az ember, de még egyértelműen nem azok, akkor elkezdenek eszméletlen félelmetesek lenni. Körülbelül, mint a zombik. Persze efölött a szint fölött is van még tér, a Westworld kategóriás zóna. Azt gondolom, hogy a Duplex hangja már van annyira profi és emberi, hogy ebbe a legfelső sávba essen. A bizarr érzést tehát nem a félelem váltja ki.

Ettől függetlenül mégis teljesen jogosnak tartom az igényt, hogy az emberek tudni akarnak róla, ha egy géppel beszélnek. Meggyőződésem, hogy inkább abba az irányba érdemes elvinni az irányt, hogy a robot felfedi, hogy ő robot, és nem azzal próbálkozik, hogy embernek adja ki magát úgy, hogy közben nyilvánvalóan nem az. Utóbbi esetben, ha kiderül, az ember könnyen érezheti magát átverve, ami nyilván nem lenne előnyös sem a szolgáltató, se a fogyasztó félnek.

A Duplex demója után fel is robbantak a kommentszekciók szerte az interneten. Volt, aki teljesen kiborult; volt, akit nem zavart; előjöttek a jogászok, a humánetológusok, tényleg mindenki, és azon morfondíroztak, hogy mi lenne a helyes megoldás. A Google végül rövidre zárta a diskurzust, és szentül megfogadták, hogyha majd kész termék lesz a dologból, akkor integrálásra kerül majd egyfajta „bemutatkozás“, amelyben egyértelműen a másik fél tudtára adja majd a rendszer, hogy nem emberi kommunikációra számítson.

Azt gondolom viszont, hogy ez csak a felszínen oldja meg a problémákat, és ott is csak rövid időre. Egyszerűen szembe kell nézzünk azzal a ténnyel, hogy ott tart a technológia, hogy a robotok képesek úgy emberi hangon beszélni, hogy még az ember sem tudja kiszúrni a gépi jelleget. Oké, a Google most megígéri, hogy beleteszi a disclaimert a rendszerbe, de mi van, ha jönnek azok, akik nem? Hackerek, csalók, bárki. Innentől kezdve gyakorlatilag sosem lesz rá biztosítékunk, hogy kivel beszélünk.

Ez pedig egy olyan probléma, amibe talán még gondoltunk bele kellőképpen, de látva a Google mostani fejlesztését, elég sürgősen kéne. Mi van akkor, ha egy ilyen algoritmus orvosnak adja ki magát, vagy a miniszterelnöknek, vagy a kollégádnak, vagy az anyádnak. A rendszer már szinte teljesen készen áll, nem kell hozzá sok, hogy a mindennapok részévé váljon. Addigra viszont nem ártana, ha lennének válaszaink ezekre a kérdésekre.

Beats -25%

Ezt már olvastad?

A Sirinek ez is az egyik baja, hogy mindenki a célközönség. Valószínűleg hatékonyabb lenne, ha először jól működő modulokat hoznának létre egy-egy funkcióra szabva.

Miért nem ismeri anyanyelvünket az Apple virtuális asszisztense? - Klikk ide!