MacBook Pro 13″ Touch Bar teszt

2016. 11. 29.
Múlt héten érkezett meg hozzánk a MacBook Pro család egyik legújabb tagja, a 13″-es, Touch Barral és Touch ID-val szerelt változat. Akkor röviden összefoglaltuk az első tapasztalatainkat, az azóta eltelt napokban pedig én használtam elsődleges munkagépként az újdonságot. Íme a tapasztalataim.

Három új hordozható Mac modellt is bemutatott az Apple az októberi keynote-on: a 13″-es Touch Bar nélküli MacBook Prót, ugyanezt Touch Barral és Touch ID-val, valamint a 15″-es nagy testvért. Mivel Hordon egy MacBook Airt használ, ezért magától értetődött, hogy ő próbálja ki azt a változatot, amit az Apple az Air utódjaként mutatott be. Én komolyan gondolkoztam azon, hogy eggyel kisebb méretre váltok a 15″-es Retina kijelzős MacBook Próról (egy Late 2013-as modellt használok munkára), úgyhogy hozzám került a kisebbik Touch Baros gép, Handras pedig a 15″-est fogja tesztelni, ha végre megérkezik hozzánk.

Két dologra voltam igazából kíváncsi: nyolcévnyi 15″-es MacBook Pro használat után vajon hozzászokom-e a kisebb mérethez, illetve, hogy a Touch Bar tényleg akkora dobás-e, mint ahogyan azt az Apple beharangozta. Érdekes következtetésekre jutottam, de menjünk csak szépen sorjában.

Kialakítás

Ugyan külsőre nem sokban különböznek az új MacBook Prók a régiektől, azért azonnal szembetűnő a különbség – főleg, hogy nálam az asztroszürke szín vendégeskedett. Papíron nem sokkal vékonyabb és kisebb a készülék háza, de a kezünkbe véve már érezzük, hogy jelentős a méretcsökkenés. Sokkal vékonyabb, kisebb, és könnyebb lett az új 13″-es MacBook Pro. Sőt, azt kell mondjam, hogy ez az eddigi legszebb hordozható Mac.

Tökéletesek az arányai, a keret a billentyűzet körül, a trackpad, az egész ház, az Apple-logó mérete, minden valahogy olyan jól illik egymáshoz, hogy egyből arra gondoltam, hogyhogy eddig nem ilyennek tervezte meg Jony. (A 15″-es nagyon otrombán aránytalannak tűnik, mondjuk ez eddig is így volt.) Persze a jó dizájn attól jó dizájn, hogy amikor meglátjuk, egyből az jut eszünkbe: nahát, ennek pontosan így kell kinéznie, eddig miért nem ilyen volt? A világító alma logó hiánya engem egyáltalán nem zavart, sőt, sokkal elegánsabbnak tartom ezt a megoldást, főleg, hogy kisebb is lett.

MacBook Pro 13" Touch Bar

Vannak azért hátrányai is. Először is, ugyan az asztroszürke szín tényleg nagyon jól néz ki, azt érdemes figyelembe venni, hogy sokkal jobban látszanak rajta az ujjlenyomatok, egyéb szennyeződések, mint a jól megszokott ezüst alumínium házon. A következő dolog nagyon szőrszálhasogatásnak tűnhet, de attól még minden egyes alkalommal zavart: nehezebb felnyitni a kijelzőt. No nem azért, mert rossz lenne a zsanér, egyáltalán nem, tényleg úgy jár, mint kés a vajban, ez szuper lett. Hanem van ugyebár a gép elején közében egy kis bevágás, hogy könnyebben „megragadhassuk” a fedelet – a vékonyság miatt ez is sokkal vékonyabb lett, és egyszerűen nem férek hozzá olyan kényelmesen, mint korábban. (Most jöttem rá, hogy nem véletlenül van ott kivágva egy darab a MacBook Airből.) A zsanérhoz még megjegyezném, hogy bizony néha meg-megbillen a gép alja nyitáskor, ami korábban nem fordult elő, de nem véletlen a dolog, sokkal könnyebb lett az új MacBook Pro. Emiatt jobban is csúszkál az asztalon ami igazából nem zavaró, csak észrevettem, hogy könnyebben odébb tudom tolni – persze ne felejtsük el, hogy egy 15″-es MacBook Prót szoktam meg.

Kijelző

A bekapcsolás után először a kijelzőre fogunk nézni (oké, másodszorra, mert először mindenki a Touch Barra kíváncsi): ekkor még nem tűnik fel, hogy mekkora különbséget jelent a korábbiakhoz képest – persze, a macOS első beállítása nem különösebben izgalmas –, de aztán nekünk leesett az állunk. Természetesen Retina kijelzőről van szó, ami azt jelenti, hogy a fizikai felbontása 2560×1600 pixel, viszont meglepődtem azon, hogy a Rendszerbeállításokban az alapértelmezett logikai felbontás 1440×900 pixel a korábbi 1280×800 pixel helyett. Vagyis a MacBook Air logikai felbontásának felel meg.

Nem hazudik az Apple, a fényerő és a színhelyesség is sokkal jobb lett. Mit jobb, zongorázni lehet a különbséget. Pont ma ültem vissza egy kicsit a 15″-es gép elé, és akkor láttam igazán, hogy miről van szó: sosem volt rossz képe, de az új MacBook Próhoz képest ég és föld – sokkal fakóbbak a színek, kevésbé kontrasztos. A fényerőről ne is beszéljünk, én az irodában felkapcsolt világításnál mindig csutkán használom a gépemet, az új MacBook Prónál 2-3 egységet vissza kell vennem, hogy ne égesse ki a retinámat. A lényeg tehát: tényleg hatalmas fejlődés, és szuper lett a kijelző.

MacBook Pro 13" Touch Bar

Billentyűzet és trackpad

A billentyűzet is teljesen átalakult az új MacBook Prók a második generációs pillangómechanikás billentyűzetet kapták meg, vagyis annak a továbbfejlesztett változatát, ami a MacBookban mutatkozott be 2015-ben. Mit is jelent ez a gyakorlatban? Sokkal nagyobb, viszont sokkal laposabb gombokat kapunk, amik alatt egy újfajta mechanika dolgozik. A gombok sokkal rövidebb úton járnak, ami elsőre meglehetősen furcsa érzés – igaz a MacBook Pro esetében a második generáció azt is jelenti, hogy kicsit megnövelték ezt az utat.

Nos, én szerencsére elég gyorsan meg tudtam szokni az új billentyűzetet, mondjuk egy normál munkanap során iszonyú sokat gépelek (több száz Skype és iMessage-üzenet, több tucat e-mail, stb., még nem mértem, de saccra olyan 20-25 ezer leütés lehet), ez valószínűleg segített. Most is előfordul még, hogy félreütök, de ez inkább akkor fordul elő, ha az ölemben van a gép. Szerintem az új billentyűzet nagyon jó lett, sokkal gyorsabban lehet rajta gépelni ha hozzászokunk, és olyan érzés leülni utána a régi elé, mintha valami múzeumi darabon irkálnánk. Persze ez erősen szubjektív, biztos vagyok benne, hogy lesz akinek nem tetszik, mint ahogy abban is, hogy lesznek, akik azonnal beleszeretnek.

Ami a hangját illeti, azt hiszem megfejtettük a talányt: egyrészt mélyebb hangja van, mint a korábbi billentyűzeteknek, másrészt hajlamos az ember „izomból” ütni, mert ehhez szokott hozzá. Ekkor valóban hangosabb, mint a régi, de néhány nap alatt átszokik rá az ember, nem püföli, és onnantól nem hallható különbség – ez nekem nagyjából egy hétbe telt, folyamatosan kérdezgettem Handrast, hogy még mindig hangos-e, de mostanra már nem csak a szubjektív véleményem szerint nem az.

MacBook Pro 13" Touch Bar

A trackpad gigászi. A MacBookoknak mindig is hatalmas érintőpadja volt a konkurenciához képest, de ez rátesz még egy lapáttal, saccra nagyobb a hasznos terület, mint az iPhone 6/6s/7 kijelzője. Féltem is, hogy majd biztos véletlenül hozzáérek a 13″-es gépen, de egyszer sem fordult elő ilyen, vagy ha így is volt, akkor a szoftver gyönyörűen szűri a véletlen érintéseket. Egyébként most kíváncsiságból figyeltem magamat egy kicsit, kb. ugyanakkora területen „simogatom” középen mint a régit, szóval nem igazán szoktam meg (vagy nincs is különösebb haszna a méretnek), viszont bajnak egyáltalán nem baj, hogy ekkora.

Természetesen ez is egy Force Touch trackpad, ami azoknak nem újdonság, akik az előző generációt használták, de nekem még 2013-as MacBook Próm van. Szuper a Taptic Engine-nel megtámogatott tapipad, ezt már akkor is elmondtam, fel sem tűnik, hogy nem egy igazi gombot nyom be az ember, a kétszintű érzékenység (van egy „mélyebb” állapota) pedig sok mindenre ad lehetőséget, én a Quick Look funkciót imádom így használni.

Touch ID

Ezzel el is értünk az egyik kedvenc újdonságomhoz – a Touch ID tulajdonképpen ugyanaz az ujjlenyomat-olvasó, amit már az iPhone-okból ismerhetünk. A billentűzet jobb felső sarkában van, a Touch Bar részeként. Legalábbis ami a formatervet illeti, ugyanis egy különálló gombról beszélünk. Igen, gomb, szóval nem kell félni attól, hogy mi lesz ha lefagy a gép, ezt a gombot hosszan nyomva tartva ki tudjuk kapcsolni. A bekapcsoláshoz nem lesz rá szükség, ugyanis amint felnyitjuk a kijelzőt, automatikusan bekapcsolnak az új MacBook Prók.

MacBook Pro 13" Touch Bar

A Touch ID mellé egy plusz chip (T1) is került a gépbe, ez szavatolja a rendszer biztonságát. Legfeljebb három ujjat adhatunk hozzá, ami kevesebb, mint az iPhone esetében, de a jobb mutatóujjon kívül igazából nem is lesz szükség másra. Több felhasználó is megadhatja a saját ujját, így jelszó helyett ezt használhatjuk a bejelentkezéshez, sőt, a gyors felhasználóváltásban is segít, elég ha rátesszük az ujjukat az érzékelőre és röviden lenyomjuk a gombot, már fordul is a desktop. Máshol is működik, a legtöbb helyen ahol a felhasználó jelszavát kéri a rendszer, használhatjuk az ujjlenyomatunkat. Nagyon praktikus.

Elsőre nekem kicsit lassabbnak tűnt ahhoz képest, amit az iPhone-nál megszoktam, aztán rájöttem, hogy nem az ujjlenyomat beolvasása tart tovább, hanem maga a bejelentkezési folyamat lassabb az iPhone kijelzőjének feloldásánál. Összességében ez lett a kedvenc újításom, nagyon megkönnyíti a mindennapjaimat (ha felállok az asztalomtól, mindig egyből zárolom a gépem), és ugyan az Apple Watch-os feloldás is valami hasonlóra hivatott, ez sokkal gyorsabb, és 100%-ban működik. Egyetlen dolgot nem értek, hogy miért kellett erre 4 évet várni az iPhone 5s megjelenése óta. (Más gyártókat most ne vegyünk ide, a Touch ID nagyságrendekkel jobb a legtöbb laptopon lévő ujjlenyomat-olvasónál.) De mindegy is, végre megérkezett, szóval az értetlenkedést felválthatja az öröm.

Touch Bar

Elérkeztünk végre a legtöbb kíváncsiságot kiváltó újításhoz: ez a Touch Bar. Régóta lehetett tudni, hogy valami hasonlóra készül az Apple, és be is igazolódtak a pletykák. A Touch Bar egy aprócsa OLED-érintőkijelző. Vagyis az aprócska nem biztos hogy jó szó rá, mert a billentyűzet majdnem egész szélességét kitölti. Kicsit csalóka, hiszen jobboldalon a Touch ID csíp le belőle, és baloldalon sem tölti ki teljesen a sávot.

Az Apple Retina kijelzőként hivatkozik a Touch Barra, de be kell vallanom, hogy nekem első ránézésre csalódás volt. A színek jók, viszont pixelesnek tűnnek az ikonok és a feliratok. Gyorsan utánaszámoltam, és a matek nem engem igazol, ugyanis ekkora méretben (kb. 251×8,5 mm) a 2170×60 pixeles felbontás 230 PPI-t ad ki, ami nagyjából annyi, mint maga a fő kijelző pixelsűrűsége. Szóval a számok szerint tévedek, ez inkább egy szubjektív érzet. További szőrszálhasogatás, hogy hiába az OLED, bizony vannak szögek, ahonnan látszik, hogy világosabb a kijelző fekete része, mint körülötte a keret (ez jól látszik a cikkben lévő képeken is) – ezt okozhatja az is, hogy az egész egy matt borítást kapott, így jobban hasonlít a gombok felületéhez, bár azoknál egy kicsit csúszósabb.

MacBook Pro 13" Touch Bar

A funkciókra most nem térnék ki részletesebben (Hordon ezeket már összefoglalta egy nagyszerű cikkben nemrég), inkább arról írok, hogy milyen érzés használni több évtized hagyományos funkcióbillentyű, és 10 év Mac-használat után. Meg lehet-e szokni? Tényleg hatalmas változást hoz a mindennapok során? Ez lenne a jövő? Nagyon röviden az első két kérdésre a válaszom igen és nem, a harmadikra pedig az, hogy nem tudom. De nézzük egy kicsit részletesebben.

A Touch Bar jobboldala többé-kevésbé fix, itt találjuk az olyan alapfunkciókat, mint a fényerő vagy a hangerő szabályozása, valamint alapértelmezésben a Siri ikonját, amit én gyorsan lecseréltem a Spotlightra (ezt a részt hívja az Apple Control Stripnek, ami kedves utalás a Mac OS Classicra). Ezekhez 1-2 nap alatt hozzá lehet szokni, onnantól rutinból állítjuk a fényerőt vagy némítjuk le a gépet. Maga a folyamat gyorsabb is, mert ha nyomva tartjuk a megfelelő ikont, majd húzzuk rajta az ujjunkat, egyből állítjuk az adott opciót. Itt azonban észrevettem egy apró, ám kicsit zavaró hibát: ha „kinyitjuk” az adott opciót, akkor megjelenik mellette egy kis X, amivel be lehet zárni ha nyomva tartással szabályozzuk, akkor ez hiányzik. Ugyanarra a helyre koppintva egyébként ugyanúgy bezáródik az adott opció, de meglepő – és sajnálatos – az Apple részéről az ilyen figyelmetlenség.

A Control Strip tehát gyorsan megszokható, és gyorsabban és kényelmesebben is használható, mint a korábbi gombok. Mi a helyzet azonban azzal a résszel, ami alkalmazásspecifikus? Először is, a gyári alkalmazásokon kívül nincs még túl sok olyan app, amit felkészítettek volna rá, de természetesen ez a jövőben változni fog. Én alapvetően böngészőket, levelezést, iMessage-et és Skype-ot használok a munkám során, megfejelve egy-két szövegszerkesztővel, FTP klienssel és egy kis Photoshoppal. Ezek közül a gyári appokban tehát már most megy a Touch Bar, a többiekben kevésbé.

Az első pár órában, sőt az első napokban természetesen rengeteget nyomogattam, aztán szépen lassan leszoktam róla. Nem mintha rossz lenne, de sok-sok év Mac használat után annyira hozzászoktam a billentyűkombinációkhoz, hogy ha nem tudatosan figyelek (és ezáltal lassítom a munkámat), eszembe se jut a Touch Baron keresni a funkciókat. Van persze néhány hely, ahol nagyon praktikus: minden nap rengetegszer jelentkezem be weboldalakra, és 5-10 felhasználóm is van. Ha egy oldalon a felhasználónév mező az aktív, a Touch Baron megjelennek a Keychainbe mentett felhasználók, és egy érintéssel kiválaszthatom a megfelelőt – ezt nagyon szeretem.

MacBook Pro 13" Touch Bar

Sokkal egyszerűbb a Delete gomb megnyomása is, amikor úgy zárunk be egy új dokumentumot, hogy nem akarjuk elmenteni, és persze sokkal gyorsabban írhatunk emojikat is, bár én azokon kívül amiket alapból átalakít a rendszer nem sok másikat használok. Mondjuk itt van egy olyan pont, amivel nagyon jól lehet szemléltetni, hogy mire is jó a Touch Bar. Ha például egy emojit keresünk, akkor a billentyűzeten kezdjük begépelni a nevét, a Touch Baron pedig szűkíti a találatokat. Innen aztán nem kell megint a trackpadre áttenni a kezünket, odamozgatni az egérmutatót és kattintani, hanem egyből kiválaszthatjuk a megfelelő emojit a Touch Baron.

Hogy egy kevésbé banális példát hozzak: szövegszerkesztésnél ha amúgy is a billentyűzettel jelöljük ki a szöveget, egy koppintással meg tudjuk formázni, meg általában az összes formázási lehetőséget gyorsabban érjük el így, mint mindig váltogatni a tapipad és a billentyűzet között – és erre az érintőkijelző sem lenne jobb megoldás, hiszen ott is fel kell emelnünk a kezünket a billentyűzetről. Videót nem vágok, úgyhogy ezzel kapcsolatban nincs tapasztalatom, YouTube-nézegetésnél pedig amúgy is a trackpaden van általában a kezem, bár mintha pontosabban lehetne tekerni a Touch Barral. Érdekes módon a Mailben egyáltalán nem tudtam megszokni, hogy a Backspace helyett a Touch Barral archiváljam a leveleket, és bár a képernyőképek esetén van egy zseniális opció, amivel egyből az iMessage-be dobhatjuk a képet, mindig azt vettem észre magamon, hogy továbbra is a hagyományos Desktopra-ment-majd-onnan-behúz módszert használtam – pedig rengeteg screenshotot küldök nap mint nap.

Ha röviden akarnám összefoglalni a tapasztalataimat, azt mondanám, a Touch Bar kicsit olyan, mint a 3D Touch volt. A régebbi felhasználók valószínűleg idegenkedni fognak tőle, és nehezen tudják a használatát a napi rutin részévé tenni, az új felhasználók viszont már egyből ezzel kezdik, és valószínűleg nagyon fogják szeretni. A fejlesztőkön múlik, hogy az alkalmazások mennyire fogják kihasználni, az Apple mindenesetre láthatóan sokat gondolkozott rajta, és mivel a legtöbb helyen testre is szabhatjuk, könnyedén a saját igényeinkhez igazíthatjuk.

Portok

Azt, hogy az új MacBook Prók négy Tunderbolt 3-ba oltott USB–C portot tartalmaznak, már valószínűleg az is kívülről fújja, aki azt sem tudja mi fán terem a MacBook Pro és mi az az Apple. Rengeteg kritikát kapott emiatt a cég, és nem is akarok belemenni mélyebben ebbe a témába (így is jó hosszúra sikerült már ez a teszt), szóval a saját tapasztalataimra hagyatkozom. Az egy hét alatt egyetlen egyszer sem éreztem egyik régebbi port hiányát sem, na jó, az iPhone-omhoz kell egy kábel, de azt korábban sosem töltöttem a gépemről amíg nem kattantam rá a Pokémon GO-ra.

MacBook Pro 13" Touch Bar

Biztos sok komment fog érkezni a fenti kijelentésre, hogy nem vagyok igazi „pro” felhasználó. Mi számít annak? A legtöbben valószínűleg a „creative professional”-re asszociálnak erről, és nekik valóban kényelmetlen lehet egy ideig ez a felállás. Ugyanakkor a „professional” szó töve a „profession”, szerintem mindenki „pro” felhasználó, aki elsősorban munkára akarja használni a gépét. Lehet az egy ügyvéd, marketinges, pénzügyes, újságíró, mérnök, videós, fotós. Van akinek hatalmas hátrány lesz a portok hiánya (amíg nem szerzi be a megfelelő eszközöket), van akinek fel sem tűnik – már persze ha beruházott egy olyan pendrive-ra, aminek az egyik oldala USB–A a másik oldala USB–C. :)

Ha már portok, ejtsünk pár szót a töltésről is. Most már ez is az USB–C porton keresztül történik, ami azt jelenti, hogy búcsút inthetünk a MagSafe-nek. Ebben vannak rossz és jó dolgok is. A rossz, hogy bizony leránthatjuk a gépet az asztalról, sokkal nehezebb bedugni és kihúzni a töltőt, és nem világít egy kis LED a csatlakozón, amiből lecsukott állapotban is tudjuk, hogy feltöltött-e a gép. Cserébe bármelyik oldalon bedughatjuk a töltőt, ami nagyon jól tud jönni, ha pedig megtörne a kábel, akkor elég egy filléres USB–C kábelt venni egy teljes töltő helyett. Ha elterjed a szabvány, akkor még jobb helyzetben lehetünk majd.

Teljesítmény

Nálam a gyengébb modell járt, ami azt jelenti, hogy egy 2,9 GHz-es kétmagos Core i5 processzor dolgozik benne, 8 GB RAM, egy Intel Iris Graphics 550 grafikus processzor, a dolgainkat pedig egy 256 GB-os SSD-n tárolhatjuk. A már említett 2013-as 15″-es MacBook Próhoz képest sok különbséget nem fedeztem fel, persze ott ahol számít a videokártya, észrevehető az eltérő teljesítmény. Az operációs rendszer nem akad, az animációkkal nincs gond. De beszéljenek a nyers számok, úgyis az mutatja meg a lényeget. Íme a szokásos tesztek:

Geekbench-Single-Core Geekbench-Multi-Core Cinebench-R15-GPU Cinebench-R15-CPU

 

Érdemes még megemlítenünk az SSD-t, ami elképesztően gyors lett. Az Apple szerint akár másodpercenként 3,1 GB-os olvasási, és 2,1 GB-os írási sebességről ír. Ez persze a maximum és nagyon függ a mozgatandó állományok méretétől. A Blackmagic Disk Speed Test 2 GB/s-es olvasási sebességnél kiakad, az írás esetében kb. 1,5 GB/s-et mértünk – 5 GB-os fájlokkal, ez a maximum beállítás sajnos.

Összefoglalás

Huhh, jó hosszúra sikeredett ez a beszámoló, úgyhogy csak nagyon röviden foglalom össze a gondolataimat. Szerintem nagyon jól sikerült az új 13″-es MacBook Pro, a legnagyobb változást jelenti a unibody házas MacBook Prók történetében. Egyértelmű evolúciót jelent, pont olyan, amilyennek egy következő generációnak lennie kell. Az előnyei mellett azonban vannak egyértelmű hátrányai is – a portok például sokaknak kényelmetlenséget fognak okozni, ezt fölösleges is tagadni. Az árat se felejtsük el, nem hogy nem olcsó, nagyon drága lett az Apple új gépe. Ha azonban ezek nem jelentenek számodra hátrányt, akkor egy szupergyors tárhelyű, nagyszerű kijelzőjű és gyönyörű gépet kapsz. Ha pedig rászoksz a Touch Barra, igazán imádni fogod.

Ami engem illet, sajnos akármennyire is szeretném nem lesz elegendő a 13″-es méret – viszont ezt leszámítva nekem nagyon tetszett az új MacBook Pro. Azt azonban el kell ismernem, hogy nem feltétlenül lesz ezzel mindenki így, ezért INSTANT GET pecsétet nem nyomok rá. Az ára miatt pedig akkor is csak GET, ha nem jelentenek számodra kompromisszumot a fent részletesen kivesézett dolgok.