imagazin arrow2-left arrow2-right arrow2-top arrow-up arrow-down arrow-left arrow-right cart close dossiers education fb instagram menu notification oander rss rss-footer search service shuffle speech-bubble star store stores tests twitter youtube

Saját csatornánkra költözünk

Like-olj és kövess minket!

Ez a cikk több mint egy éve nem frissült. Kérjük, vedd figyelembe, hogy ennek tükrében a tartalom mára már idejétmúlt lehet.

2 x 2 = 5, de néha csak 3


Az audiophilia jelenség nyomában járva eljutottunk a pszichoakusztika izgalmas területére. Megnézzük, hogy milyen csodálatos módon kalibrált minket a természet, még ha ez azzal is jár, hogy nem pontosan a valóságot érzékeljük.

Mi a valóság? Elég filozofikus, már-már közhelyes indítás, de mégis beszélnünk kell róla kicsit, hogy megérthessük majd a cikk további részeit. Az ugyanis, hogy mi mit érzünk, és az, hogy valójában mi van, sokszor nem esik egybe. Az agyunk, ha úgy tetszik, rendszeresen átver minket. Gondoljunk csak például az optikai illúziókra, ahol olyan dolgokat is láthatunk, amelyek valójában nincsenek is ott. Itt van például ez a – talán többetek számára is ismert kép – egy tál eperről. Milyen színű az eper? Piros. Milyen szín nincs egyáltalán a képen? Piros. Mégis látod, ugye?

A külső fizikai valóság bizony keresztülmegy agyunk szűrőjén és a végeredmény kicsit megváltozik. Kicsit tudományosabban fogalmazva az ingerből (külső, objektív) érzetet (belső, szubjektív) készít. Az ingerrel ugyanis önmagában nem sok mindent tudnánk kezdeni. Tök mindegy hány fok van kint (inger), nekem csak az számít, hogy fázom-e, vagy épp melegem van (érzet). Ugyanígy megy ez a hallásnál is. A hangok időtartamát hosszúságként, a frekvenciáját hangmagasságként, az intenzitását pedig hangosságként érzékelem.

Itt azonban még nem értek végére agyunk furmányai. A környezetünkből ugyanis rengeteg inger ér minket, de ezeknek csak egy részét vagyunk képesek érzékelni/elviselni érzékszerveink korlátozottsága miatt. Ennek a skálának a két határa az ingerküszöb és a fájdalomküszöb. Az ingerküszöb megadja azt a legkisebb ingert, amit már érzékelni tudunk (azaz érzetté tudunk alakítani), a fájdalomküszöb pedig azt, ami fölött már egy inger fájdalmat okoz. Mivel csak ebből a tartományból tudunk számunkra hasznos információkat kinyerni a környezetünkből, ezért agyunk erre “kalibrál” minket.

Más szavakkal: ami ezen a tartományon belül esik, ott különösen érzékenyek vagyunk, a kis különbségek felnagyobbodnak és hasonlók. Ezzel szemben tartományon kívül már kevésbé vagyunk ilyen precízek. De ez érthető is, hiszen lényegtelen lesz számomra, hogy egy 40 Pascalos, vagy egy 50 Pascalos nyomáshullám szakítja be a dobhártyámat, az mindenképp be fog szakadni. Az viszont sokkal fontosabb, hogy meg tudjam különböztetni a 0,005 Pa-s városi környezeti zajtól, a 0,5 Pa-s autódudát. Előbbi esetben még 10 Pascal különbséget is alig lehetett megkülönböztetni, utóbbinál viszont már 0,495 Pascal eltérés is rengeteg információt jelent.

Ebből következik tehát, hogy nem lineáris az érzékelésünk, azaz 2 x 2 az esetek többségében minden lesz, csak nem 4. De akkor mégis milyen? Itt jön a képbe két, a 19. században tevékenykedő tudós munkája, akik a világon elsőként mentek alaposan utána a kérdésnek. Az pszichofizika alapjait Ernst Heinrich Weber anatómus, fiziológus fektette le. Ő azon felül, hogy bevezette az ingerküszöb fogalmát, kimondta, hogy az érzékelésünk nem abszolút nagyságokra érzékeny, hanem két inger közti különbség arányára.

Balra Weber, jobbra Fechner.

Ezt a törvényt fejlesztette tovább és általánosította Gustav Theodor Fechner német fizikus. Ez lett a Weber–Fechner pszichofizikai alaptörvény, amely formalizálva így néz ki:

Ψ = k x log(ϕ/ϕ0), ahol a Ψ az érzet erőssége, a k egy állandó, ϕ pedig a fizikai inger.

Ezt azóta egyébként tovább pontosította a 20. században Stanley Smith Stevens, de ami számunkra most érdekes, nem változott: az érzékelésünk nem lineáris, hanem logaritmikus. Szavakkal kifejezve ez körülbelül annyit tesz, hogy ha egy inger intenzitása növekszik, akkor az észlelt erőssége először kis változásokra is gyorsan nő, majd egyre kevésbé lesz érzékeny, és ez az egész függ a kiinduló inger nagyságától.

Egy egyszerű szemléltető példa: fogod a bevásárlókosarat a boltban. Először beleteszel egy doboz tejfölt, amitől a kosarat nehezebbnek fogod érezni. A vásárlás végre már elég nehéz a kosarad, van benne tej, lekvár, stb. bőven. Ha ebbe a kosárba bedobsz még egy tejfölt, valószínűleg meg sem fogod érezni a súlyváltozást, holott ugyanezt a változást korábban jelentősnek érzékelted. Ha lineárisan lennénk behuzalozva, annak a tejfölnek mindig pontosan ugyanakkora változást kellene okoznia az érzetben.

Ebből következik tehát, hogy bizonyos helyzetekben a valós fizikai környezetet leíró mértékegységek és skálák használata helyett célszerűbb logaritmikus skálákat használni. Ahogy azt előző részben is említettük, a hang lényegében nyomásingadozás. Éppen ezéz ingadozás mértékét Pascalban szokás megadni, hiszen az a nyomás mértékegysége. Ez azonban nem fogja megmutatni nekünk azt, amit valójában tapasztalunk.

Azt gondolhatnánk, hogy ha mondjuk 0,000025 Pascalos hangot megkétszerezünk, akkor azt kétszer olyan hangosnak fogjuk hallani. Pedig a valóságban a 0,00005 Pascalos hangot ~4,1-szer hallanánk hangosabbnak. Ugyanakkor az 1 Pascalos hang kétszeresét, a 2 Pascalosat csak ~1,064-szer hallanánk hangosabbnak – már-már elhanyagolható. Mindez annak a következménye, hogy logaritmikus az érzékelésünk.

A logaritmikus érzékelés pedig logaritmikus skálákat is megkíván. Éppen ezért szokták az előbb említett hangerőnél nem a nyomást (Pa), hanem a deciBellt (dB) használni. Nehezítést okoz viszont az agy egy másik trükkje: a hangerő észlelése függ a frekvenciától is. Tehát, hiába sugárzok ugyanakkora hangerővel egy 100 Hz-es és egy 15 000 Hz-es hangot, utóbbit hangosabbnak fogom hallani. Az ilyen nehézségekkel már csak a még haladóbb skálák tudnak mit kezdeni. Az intenzitás esetében ilyen a (Phon- és a Son-skála), de vannak ilyenek például a frekvenciára vonatkozóan is (Mel, és Bark-skála).

Ami a csodálatos az egészben, hogy az agyunk pontosan úgy kalibrált be minket, hogy az érzékelésünk azokban a tartományokban legyen a legérzékenyebb, amelyek a legtöbb információt hordozzák számunkra. Például az emberi hang frekvenciája körülbelül 60 – 12 000 Hz-ig terjed. Ebből a legtöbb információt a 300 és 3 000 Hz közötti rész tartalmazza (nem véletlen, hogy a telefonok is ezt a tartományt sugározzák). Mit ad Isten, pont ebben a tartományban rendkívül apró frekvenciaváltozásokat is képesek vagyunk észlelni…

Lehet tehát, a tényleges fizikai valóságot nem pont úgy érzékeljük, ahogy az létezik, de ennél nagyobb segítséget nem is kaphattunk volna az agyunktól. Ennek köszönhetően világ információkavalkádjából csak a lényeges, életben maradásunkhoz elengedhetetlen dolgokra fókuszálhatunk, míg a kevésbé fontos elemek jótékonyan durva közelítésekké zsugorodnak.

Korábban annak járunk utána, hogy mi a jogalapja az audiophilek érvelésének. Ehhez azonban messzebbről kell indítanunk a témát, így az érzékelésünk és a hallásunk akusztikai, pszichológiai vonatkozásait és át akartuk tekinteni. Ha érdekel a téma, mindenképp olvasd el a korábbi kapcsolódó cikket:

iPad

Ezt már olvastad?

A Sirinek ez is az egyik baja, hogy mindenki a célközönség. Valószínűleg hatékonyabb lenne, ha először jól működő modulokat hoznának létre egy-egy funkcióra szabva.

Miért nem ismeri anyanyelvünket az Apple virtuális asszisztense? - Klikk ide!